Kedves Alfajárók!

Éva parkolással és közlekedéssel kapcsolatban írt legújabb csodái indítottak
arra, hogy én is billentyűzetet ragadjak.
Olyan helyen dolgozom (a Hősök terénél), ahol fizetős parkoló akad ugyan
bőven, ám nem-fizetős csak nagyon kevés van (az Andrássy melletti, keskeny
szervízúton egyelőre nem kell fizetni, de ne szóljatok az illetékeseknek
:o)). Bár olyan a munkám, hogy viszonylag ritkán kell bemennem az irodába,
mégis dühített, hogy rendszeresen én fizetek azért, hogy ott lehessek.
Számtalanul programoztam reggelente, hogy találjak nem-fizetős helyet - hol
bejött, hol nem, és nem igazán értettem, éreztem, miért. Aztán tegnap
rájöttem. :o) Rájöttem, hogy ugyanaz történik velem néha, amiről a
Nyerhetsz! című könyvecske is szól - vagyis megesik, hogy egyszerűen hiszem
és tudom, hogy találok nekem megfelelő parkolóhelyet. Máskor pedig
háromujjazás után végigfut az agyamon a gondolat, hogy "Ha meg nem,
legfeljebb beállok a fizetős helyek egyikére". Csak az nem világos, hogyan
tudom ezt a bizonyos kisördögöt elhallgattatni. Hogyan tudom elérni, hogy
egy programozáskor ne fusson át az agyamon az esetleges sikertelenség
lehetősége? Örülnék, ha tudnátok ezzel kapcsolatban valamiféle gyakorlati
tanáccsal segíteni nekem. (Vagyis a három összetevő közül a Hit nem tűnik
egyelőre nálam elég erősnek. Töröl, töröl... :o))
Ma történt velem egy érdekes dolog. Munka mellett ismét iskolapadba ültem
szeptembertől, egy főiskolára járok, s most volt az első vizsgaidőszak. A
három hét alatt lezajló hat vizsga közül azt tettem utoljára, amitől a
legjobban féltem - elméletileg nem lenne bonyolult tárgy, csak tanulni kell
rá, megérteni túl sokat nem :o), de a bukási arány 80 százalékos, mert
egyszerűen ilyen a tanárnő. Múlt kedden vizsgáztam, baromira féltem, és mint
utóbb kiderült, meg is volt rá az okom. Nem akarlak Titeket a részletekkel
untatni, a lényeg az, hogy matematikailag lényegében NEM VOLT ESÉLYEM a
sikeres eredményre. Ezt egy héten keresztül hangoztattam aztán eleget - DE
közben belülről pedig csak azt éreztem és tudtam, hogy SEMMIKÉPPEN NEM
AKAROK UV-ZNI ÉS IGENIS MEG KELL KAPNOM A KETTEST. Közben elkezdtem
tanulmányozni a Tudatos álmodás c. könyvet és már napok óta egy diktafonnal
alszom, hogy bármikor felébredek, félálomban gyorsan el tudjam motyogni, mit
álmodtam éppen. Mivel tudtam, hogy ma valamikor esedékes lesz, hogy
felkerüljenek a vizsga-eredmények az internetes rendszerbe, tegnap este,
elalvás előtt azt programoztam, hogy meg akarom tudni, megkapom-e a kettest
és bekészítettem a diktafont. Vagy háromszor felébredtem, és minden
alkalommal azt álmodtam (és nagyon "élő" álom volt), hogy megnyitom az
online indexemet és ott a hőn áhított kettes. Délelőtt beszaladtam az
irodába, néha megnéztem az indexet, de sehol semmi. Végül dél körül
megtörtént a csoda: bizony ott figyelt a kettes (amire - hangsúlyozom -
matematikai esélyem nem volt, a tanárnőt ismerve pedig végképp nem). :o)
Mikor hazaértem, visszahallgattam a szalagot. Az egyik ébredés után azt
mondtam, megnéztem, kettes lett, de "nem vagyok egyedül". Ez azért fura,
mert általában itthonról netezem, hiszen - mint említettem - szinte soha nem
vagyok bent az irodában. Amikor viszont ma megnéztem az eredényt, hárman
voltak körülöttem nagyjából fél méteres körzetben, ugyanis egy kollégámat
túrtam ki a helyéről... :o)
Ezt most csak azért írtam le, mert - egyrészt világgá akarom kiabálni az
örömömet :o), másrészt - ebben az esetben ismét az történt, amiről korábban
írtam: bármit is mondtam, belülről csak azt tudtam, hogy nem vagyok hajlandó
elfogadni a bukás (a sikertelenség) esélyét.

Szeretettel,
Viki

Sziasztok!
A lányom sikererrel tette le a középfokú nyevvizsgát,ami a mi és 
barátaink programozásának is köszönhető.
Még hátra van a kis fiam sikeres egyetemi vizsgájának a bejelentése is 
amit hamarosan elküldök.
Segítenek a programozásban a főszereplők és a barátok is ,és az AK 
klub tagjai.
További sikeres programozást mindanyiónknak.
Katus

 Sziasztok Kedveseim!

Tegnap koponya MR vizsgálaton voltam.
Gyerekkorom óta migrénes fejfájásaim vannak, már nagyon jól kezelem,
kordában tartom, de összefutottam egy nagyon kedves dokival, neki a
migrén a szakterülete és a fejébe vette, hogy utána járunk.
Legyen.
Először próbáltam tiktakozni, aztán beadtam a derekam.
Törődnek velem.
Jól esik. 
Rájöttem, hogy nem hagyjuk, hogy mások törődjenek velünk. Mindig mi
akarunk törődni másokkal.
Ezt úgy hívják elfogadás.
Ezt is gyakorlom ám!!
A doki olyan boldog volt hogy beleegyeztem a vizsgálatba.
Sose voltam még ilyen vizsgálaton.
Szóval ez a gép csattog, zörög, mások szerint borzalmas hangja van.
Amikor befeküdtem, kitaláltam, hogy ritmust keresek a zörgésben.
Sikerült!
Képzeljétek relaxáltam és elaludtam a gép alatt.
15 percet.
Fantasztikus volt.
Az ápoló szerint, még senki sem aludt alatta :-)
Fáradt voltam és nagyon foglalkoztat egy ügy, már napok óta.
Pihenni szerettem volna és sikerült!
Az órámat elfelejtettem levenni (automata óra) és azt is programoztam,
hogy ez a nagy mágnesesség nem fog neki ártani.
Igaz, 15 percre megállt, de aztán újraindult.

Én is megálltam 15 percre :-))


Soxeretettel:

Évi