Kedves Gyuri (és természetesen István, az író)!
István könyvével kapcsolatban szeretnék egy-két
homályos pontot helyrerakni, mielőtt bárki
tévedésben leledzene. (kicsit off a téma elismerem,
csak túl sok téveszme kering itt, amire most már úgy
érzem reagálnom kell)
Azt irod Gyuri, hogy a "másik 50% a nyomdáé és a
kiadóé". Hát sajnos ez nem így van - a másik 50 % a
könyvterjesztésé, a kis- és nagykereskedéseké. Az
sem megoldás, hogy közvetlenül a könyvesboltoknak
adja a könyvet a kiadó, egyrészt ez rengeteg munka
és idő, ami szintén pénz, másrészt a könyvesbolt is
40 %-ért veszi át. A könyv fogyasztói árának csak a
másik felével gazdálkodhat a kiadó, ebből kell
fedeznie a szerzői, tervezői, szerkesztői, tördelői
díjakat, a nyomdai előállítás költségét és az
esetleges reklám ráfordításokat is. És ki kell húznia
addig az időig, amíg a könyv elszámolásából kezd
bejönni a pénz. Nagyon nem szép, hogy ez így van,
de hát ilyen a rendszer.
Persze ez semmilyen módon ne befolyásoljon István,
ha "irnod kell", akkor irni is fogsz úgy gondolom.
Mindenkinek szép napot,
szeretettel
Zsófia
|
Kedves Listatagok!
Elfelejtkeztem egy kérdés megválaszolásáról. Szerencsére az írója nem
hagyta annyiban a dolgot, és megkeresett magánban is.
> Az is igaz, hogy ha "idiótákkal" találkozunk lépten nyomon akkor
valószínűleg mi is azok vagyunk valamennyire a rezonancia törvénye
miatt.
- Én inkább úgy fogalmaznék, hogy a saját értékrendünk szerint látunk
és értékelünk másokat. Lehetséges, hogy mindenki más normálisabb
nálunk, de ezt a saját „idiótaságunk” miatt nem vesszük észre.
Mindenkiben csak azt a negatívumot vagyunk képesek meglátni, ami
bennünk van. Mondhatnám úgyis, hogy mindenki magából indul ki.
Ahhoz kell igazán nagy tolerancia, és tudás, hogy mindenkiben
felfedezhessük az értékeit.
> Az az igazság, hogy én azzal kapcsolatban szeretnék kérdezni tőled,
hogy ha a tudatalatti nem ismeri a "nem" kifejezést és csak a többit
valósítja meg akkor aki sokat mondogatja, hogy "nem tudom" az
valójában arra programozza magát, hogy "tudom"?
- Rendkívül ravasz kérdés. Azt kell mondanom, hogy szerintem ez
határeset. Az agyunk ebben az esetben két lehetőség között
választhat.
1. Mivel a nem tudom kifejezést nem lehet másképpen, tagadás nélkül
kifejezni, ezért agyunk megteheti, hogy először értelmezi az állítást, és
aztán hajtja végre. Ekkor azonban azt programoztuk, hogy buták
legyünk. Ekkor megkerülte a nyelvtan problémáját.
2. Agyunk azt is megteheti, hogy ilyen különleges nyelvi esetekben
másképp járjon el. Mégpedig úgy, ahogy azt én eredetileg is írtam.
Vagyis először a nyelvtani formából elhagyja a tagadást, és azt hajtja
végre, hogy: tudom.
Megdöbbentően hangzik, de egy kis történettel alá tudom támasztani:
Ezelőtt sok évvel, volt egy csoporttársam. Kezdetben még hittünk is
neki vizsgák előtt, aztán jó nagy ívben elkerültük, vagy egyszerűen
csak leállítottuk. Nem mindég finoman, úgy emlékszem.
Szóval ez a csaj minden vizsga előtt rettentő nagy átéléssel és
kétségbeeséssel szajkózta, hogy nem tudja az anyagot. Semmi sem
jut az eszébe, stb.
Elképzelhetitek, hogy milyen jó ezt hallgatni. A lényeg azonban az,
hogy minden vizsgáját négyes, vagy ötös jeggyel tette le. Őnála a
második módszer működött, de a többiekbe meg beletette a frászt.
Gondolom, hogy nem egyedi esetről lehet szó.
A végső következtetésem az, hogy nem szabad felvállalni ezt a
helyzetet. Két teljesen eltérő eredményre vezet. Ezért azt javaslom,
hogy nagyon egyértelműen, tagadások nélkül fogalmazzunk. Ebből
sosem lehet baj.
> A Domján Laciék azt mondják, hogy arról beszéljünk amit szeretnénk
ne arról amit nem.
- Tökéletesen igaz.
> Én ez utóbbit sajátítottam el.
- Jól tetted!
Sok sikert kívánok hozzá!
Baráti üdvözlettel:
István (Borsodból)
ui: Az Íriszből Lucia c. írás a Lélekvándorlások hiteles történetei c.
könyvből származik. Azért pont ezt az esetet választottam, mert
rendkívül nehezen magyarázható meg a lélekvándorlás nélkül, nálunk
történt, és a kutató kedvű agykontrollosok még le is ellenőrizhetik az
eredetiségét.
|
