HA  MOST  VERSET  IRNÉK. . . 			



Ha most verset irnék, jaj, de sokat sirnék.
Siratnám hazámat, anyámat, apámat.
Siratnám létemet, drága jó népemet.
Élve bizakodtam, előhozakodtam.
Verset is faragtam, búmat is feladtam.
Hittem és reméltem, hogy mindezt megéltem.


Hogy szabad lett hazám, a bünők halmazán.
A remény hajnalán, népem bút felejtve,
Haragot elejtve, jobb jövöt, szépet, 
Mit a mult széttépett.
Összekovácsoljuk ujra, vetkőzve ingújra.
Fújjuk harsonákat, épitjük hazánkat!


Most miv van? Csak sok duma,
Programnak dátuma.
Halasztva időben, hazánknak bajában.
Egymásnak hajában, tépve, csipkelődve,
Rosszul écelödve, tettel tépelődve,


Megállt itt az élet, senki sem remélhet,
Szebbet, jobbat, létet.
Sors jobbra fordulását, baj feladását.
Hiányzik az egység, nővekvő kétség.
Erőtlenné váltunk, mert csak kiabáltunk!


Ki ezt Néked irta, 
Nem kőltő, nem zseni... . . .  .csak egy   B E R Z S E N Y I