Faxot szerettem volna küldeni egy győri étteremnek.
Kellemes, semmi-különös hangulatban helyeztem be az egy
oldalas papírt a gépbe, szinte optimistán és a mindennapi
művelethez szokásos kellő bambasággal. Balgaságom még nem is
sejtette, hogy igazi kihívásokkal küzdő délutánná alakul e
szimpla művelet, és az egyetemről rég elfeledett
pszichológia tanait is jelentős mértékben igényelni fogja.
Tárcsáztam a fax-számot és útjára engedtem a dokumentumot az
éterbe, ám asztalomnál ülve teendőim folytatása közben
multitask üzemmódban félfüllel figyeltem az adás
kimenetelét. A faxgép betárcsáz (mert ez a dolga), a
kapcsolat létrejön (mert ez a dolga). Csirkeszerű vékonka
női orrhang a készülék túlvégén:
-Hálóóó! Hálóóóó! Jesszus! Sípol ez a vonal! Micsinájjakvele?
Majd az önnön kérdésére adott megoldáskimeneteket leszűkítve
letette a kagylót. A fejemet oldalvást fordítottam, a faxgép
felé. Semmi kétség nem volt: acsirkehang vonalat bontott.
Komótosan odaballagtam, úgy döntvén, hogy nexusba
bocsátkozom a Hanggal. Redial. Vonalnál újból Őcsirkesége,
néhai Jimmyvel konkurráló magas orrhangon:
-Ezavonal megincsípol! Jézusom, LEHET HOGY BOMBA??
Szinte látom az arcát maga előtt, ahogy a Matávot rögvest
megnyúzná, szemével a Borosbochkor kandi kameráját keresi és
stabil elhatározásra jut atekintetben, hogy inkább a
pörköltestányérok közt öregszik meg, minthogy egyszerű kis
életében még egyszer egy telefont (pláne ilyen bombásat?!)
felvegyen. Érzem, ahogy arcom oválisra nyúl, szemem
lapostányérformára kerekedik. Redial. Vérem biztatóan
lüktet: “You can do it!” Csirke felvesz, ám ez esetben gyors
vagyok és hangos, mint Gojko Mitic ezüstpuskája:
-Jónapotkívánok! Faxot szeretnék küldeni.
Szó bennakad, (csirke)hang fennakad. A továbbiakban az
egyszerűség kedvéért szó szerint idézve dialogizálom:
-Háttt.. micsodát?
-Faxot küldenék.
-Aztat ide nem lehet!
-Hogyhogy?
-Hátt.. mert nem lehet.
-Egyeztettem tegnap fax-számot a titkárnővel, ő adta meg ezt
az elérhetőséget.
-Ide akkor se lehet!
Terézanya módján helpdesk-et játszom:
-Nincs véletlen az ön előtt lévő készüléken egy zöld /START/
gomb?
-Mondommá hogy én nem tudok faxolni!"
-Az nem is baj, hiszen ÉN szeretnék faxolni, nem Ön!
Egy kudlikos, deltás sugallattól átitatva kivágja magát:
-Ide különben sem lehet faxolni, mer nincs térerő!
Immár ÉN keresem Borosbochkor kandi kameráját és nyüsszögve
dúdolni kezdem Emil Rulez "Térerő" nótáját, majd elkövetett
hibáimat tovahalmozom a következő kérdéssel:
-Ahh. és... tessék mondani, ímélcímük van?
Győztesen, naugyehogynemlehetfaxolni, hangulatban abszolúte
nyeregből, fölénnyel válaszol:
-Persze hogy van ímél. Diktálom: vévévé pont frímél.
Magányosnak érzem magam a Világban, mint Brúszvillisz az
Armageddon végén és csendben megadom magam a Sorsnak. Ő meg,
teljes éntudattal, engem legyalázva komoly hangon hozzáteszi:
-De csupa kisbetűvel tessék írni!
http://www.youtube.com/watch?v=axZ2P_HQVpM
|
A délutáni esetből kifolyólag sunyibb és elővigyázatosabb
lettem, de optimizmusom nem hagyott alább. Most egy szegedi
éttermet céloztam meg az írásos dokumentummal. Állok
faxgépnél, közepesen koncentrálva, mint aki nézi, hogy úszik
el a dinnyehéj. A kapcsolat létrejön.
-Hááló.
-Jónapotkívánok. Faxot szeretnék küldeni.
-Hát kűggyön!
Türelmesen várom, hogy adja a faxhangot. Egy darabig nem
történik semmi. Majd megszólal:
-Na, nem kűdi? én nem érek itten erre rá!- mondá arrogánsan
és letette a kagylót.
Otthon pálinkát bontok, megiszom, és ha alkoholista lesz
belőlem, majd írok egy monográfiát , ami úgy fog kezdődni,
hogy "Csak faxolni akartam..."
http://www.youtube.com/watch?v=axZ2P_HQVpM
|
