Kedves Lista!

Lacinak találtam.#4816

Miért kell az embereket a hülyeségükkel együtt szeretni? - Szívet
melengető történet Müller Pétertől

Az embereket a hülyeségükkel együtt kell szeretni. Ezt a drága anyám
mondta. Ő meg tudta tenni - én nem. Odáig eljutottam, hogy elfogadtam
a másikat olyannak, amilyen. Megértettem. Sajnáltam is. De nem
szerettem. Ő meg szerette!

Mi volt a titka? Egyszer erről faggattam, és azt mondta

"Nézd, minden ember hülye. Iszik, nagyhangú, önző, rendetlen, vagy
bosszantóan precíz, könnyelmű, komor, gátlásos, gátlástalan, nem
mosdik, tisztaságmániás, teli van szorongással, bizonytalansággal,
néha durvasággal, gyávasággal, gyengeséggel, hirtelen haraggal és
sérelemmel.

Sorolhatnám még. Minden ember gyári hibás. Én is, te is. Azt hiszed,
te nem vagy 'hülye'? Mégis szeretlek. Abban a hatalmas zsákban,
amelyet a lelkemben nyitottam neked, minden rossz tulajdonságod
belefér. Reggelig tudnám sorolni, mi miatt nem vagy szeretetre méltó.
Mégis szeretlek! Ha nem így működnénk, nem lenne szeretet a világon!
Nincs olyan ember, akinek ne lenne rossz természete, akinek ne
lennének bűnei, tüskéi, démonai, bosszantó tulajdonságai. Nincs olyan
lélek, akiben ne lenne szemét. Még a szentekében is van! De mennyi! A
szeretethez bőséges lélek kell, egy nagy szemetes kosár, ahová a
másik minden rossz tulajdonságát, vacakságát, bosszantó
megnyilvánulását belehajítom. Kidobom vagy elfelejtem."

Nem értettem, s ezért még hozzátette:

"No, nézd! Vegyük csak azt, ami téged illet: ordítva születtél.
Minden éjszakámat végigbömbölted hároméves korodig. Követelődző
voltál. Önző, mohó. Csak arra kellettem neked, hogy adjak. Hogy
etesselek, fürdesselek, mert hogy el ne felejtsük, naponta többször
bepisiltél és összeszartad magad! Olyan büdös voltál, hogy minden
idegen kiment a szobából. Én meg bírtam. Nem zavart. Sőt, mosolyogtam
rajta. Életem legszebb korszakához tapad az a mások számára borzalmas
bűz, ami belőled áradt. Éjszaka féltél, fölébresztettél, hozzám
bújtál. Évekig nem tudtam aludni miattad. Az utcán lusta voltál
járni, föl kellett emelni téged, és cipelni, mert te élvezted, én meg
nyögtem alattad. Ha nem vettelek föl a nyakamba, bőgtél, de olyan
kétségbeesett üvöltéssel, hogy szégyelltem magam a járókelők előtt:
azt hitték, öllek téged. Így kezdődött a kapcsolatunk! És látod:
szerettelek!

Ne hidd, hogy egy párkapcsolatban, egy barátságban, vagy akármilyen
emberi viszonyban másképp működik a szeretet! Nem! Ha valakit
megszeretsz, vegyél hozzá egy jó nagy szemeteszsákot. Minden nap dobd
bele a másik hibáit! És felejtsd el! Nézz a szemébe! Ember ő is,
szegény, mint te, és teli van hibával. Ne azt nézd, hanem a szemeit!
Csakis a szemeit! Vagy még inkább: a szívét!"

Szeretettel, István. (Bp.)